Mikor ezeket a sorokat írom, már elmúlt hajnali 2, több órás helyszíni fotózás, 23 km sétálás és viszonylag iszonyatos fáradtságon vagyok túl, de mégis úgy döntöttem, hogy utolsó éber leheletemmel az ágyamban fekve, laptopommal az ölemben, de mégis megírom ezt a posztot. Alapvetően nem azért, mert annyira szeretek írni, hanem mert nem hagy nyugodni a mai nap. Tudni illik, 2023 május 3.-án valami olyan új dolog történt, amire körülbelül senki sem számított.

A budai várban picit több mint egy héttel ezelőtt könnygázt vetettek be a rendőrök, hogy a miniszterelnök irodáját körbe vevő kordonokat megvédje. Ma (vagyis technikailag már tegnap) szintet léptek mind a tüntetők, mind a rendőrök.

Felmerül a kérdés, hogy mi egy klasszikus tüntetés dinamikája? Mármint itthon Magyarországon természetesen. Kimennek az emberek, ha van vonulás A-ból B-be akkor vonulnak, van egy színpad, hangosítás, beszédeket mondanak, talán valaki fellép zenélni, de alapvetően 2-3 órán át egy helyben a téren vannak, ahol gyújtó hangulatú (vagy annak szánt) beszédek hangzanak el, majd mikor mindenkinek már lerohadt a lába a folyamatos egyhelyben állástól, akkor valaki a végén bemondja, hogy köszi, most menjetek haza.

Na a mai (tegnapi (2023. 05. 03.-ai)) e szempontból is egy komoly ugrás volt. Egyrészt bár a vonulás hosszú és kacifántos volt, megvoltak ennek az okai (valószínüleg a rendőrséggel való koordináció, a Lánchíd felújítása meg a csúcsfogalomtól való elterelések mind közrejátszhattak), valamint technikailag nem 1, hanem 3+1 tüntetés volt. Ugye volt egyszer a Bazilikától az Alkotmány utcáig, majd onnan a Margit hídon át a Clark Ádám térig, majd ott is pár beszéd, majd onnan a Karmelitáig.

Mint ahogy írtam, kacifántos egy útvonal.

De igazából két fontos dolgot szeretnék kiemelni ebből a napból. Az első a 7 igenes népszavazásnak a kezdeményezése, amire viszont nem került elég figyelem a másik kiemelendő dolog miatt, ami pedig nem más, mint az, ami a várban történt. Ugyanis az illegálisan (vagy legalábbis megkérdőjelezhető módon) elhelyezett „építési” kordonokat a tüntetőknek sikerült  a szó legszorosabb értelmében betörniük, amire láthatóan a rendőrök sem voltak felkészülve. A rendőrség részéről felemás volt a viselkedés. Egyrészről alapvetően agresszívan léptek fel a tüntetőkkel szemben, amely sokáig csak verbálisan volt érzékelhető, viszont a kordon törés után már fizikailag is, igaz, valószínüleg valamelyest a sok rendőrségi koordinátor, az ügy média jelentőssége és a sok újságírónak volt egy elrettentő hatása a rendőrökre. Az utóbbit én is éreztem, hiszen a nyakamban lógó sajtó igazolvánnyal és a kamerával a kezemben velem szemben mintha megértőbbek lettek volna, noha ez csak annyit jelent, hogy nem rángattak és rúgtak meg.

Nem úgy, mint a tüntetőket, akik közül volt aki monoklival kellet hazatérnie, sőt, országgyűlési képviselőt is bilincseltek (gyorskörzőztek) meg. Mindemellett természetesen nem spóroltak a könnygázból sem, a gumibotok is végig a kezekben voltak.

(Sajtó)fotósként úgy gondolom, hogy ilyen és ehhez hasonló helyzetekben kell leginkább észben lenni, hogy mi történik az ember körül. Nem teheti meg az ember azt, hogy egy félreérthető mozdulat miatt félreértésbe, majd bajba kerüljön. Építési törmelékeken és alapanyagokon kellet egyensúlyozni, nem csak nekem, hanem a kollégáknak is, ahhoz, hogy ezek a képek elkészüljenek. Ilyen helyzetben van leginkább az ember a másikra utalva, amikor tennie kell a dolgát, de közben azért veszélyben is van.

Ez most mindenkinek egy új helyzet. Kicsit olyan mint a kisérettségi. Tudják, az, amikor jobb gimnáziumokban és középiskolákban gyakorló dolgozatot iratnak a diákokkal, hogy felkészültek-e a rendes érettségire… A kérdés itt csupán annyi, hogy mi is itt a rendes „érettségi”?