Mindig remek alkalom, amikor valakiről portré fotókat tudok készíteni. Nem csak azért, mert csodáslatos emberekkel ismerkedhetek meg, hanem azért is, mert ilyenkor egy kicsit bele tudok pillantani a másik ember életébe is.
A portré fotózás olyan mint a tánc. Kettő ember kell hozzá, hogy működjön, valakinek vezetnie kell (jelen esetben nekem, a fotósnak), és nem mindegy a ritmus sem. Persze hülye hasonlat, de remélem érthető, hogy mire akarok kilyukadni.
Viszont legalább ennyire fontos eleme a célja a fotózásnak. A klasszikus CV fotóknak megvan a maguk műfaja, stílusa, nem lehet belőlük nagyon többet kihozni. Megvan az elvárás, megvannak az igények. Viszont én nem az a fajta ember vagyok, akit csak úgy ilyen korlátok közé lehet zárni. Mindennek megvan a maga helye, módja, persze, fontos, hogy a végén megkapja az ügyfél azt, amiért jött, amire befizetett, de a kreatív szakma nem egészen így működik. A darabszám a gyárak, az ipari termelés világa, a fotózás nem ilyen. A fotózás inkább egy intim, bensőséges folyamat, sokkal inkább a kézműves alkotás, mint egy tömegtermék. Én ezért is mondom azt, hogy a legjobb képek őszinték, lélegeznek – és ami a legfontosabb -, benne van az ember.
Legnagyobb szerencsémre még Decemberben egy ilyen embert sikerült fotóznom, akit nemcsak, hogy régóta ismerek, hanem remek modellt is ált.
De ne nekem, higgyetek, itt vannak az Ő gondolatai is:
Ákossal volt már szerencsém együtt dolgozni filmforgatáson, és már ott is láttam, hogy nagyon jól bánik a kamerával. Ezért nem volt kérdés, hogy kihez forduljak egy jó fotósorozatért. Mindenkinek ajánlom, aki szeretne magáról igényes fotókat látni.
— Tóth Atilla
Fogadjátok sok szeretettel az Atillával készült portré sorozatomat:
