Nekem van egy viszonylag régóta futó portré projektem, amelynek igen csak prózai okai vannak. Tudni illik, mikor a barátnőmmel – Hannával – megismerkedtem, akkor vittem el először a baráti összejövetelünkre életem első analóg kameráját, az azóta is kitűnő szolgálatot tevő Pentax Spotmaticot.

Mindenkiről lőttem képet (erről majd még később mesélek, hogy hogyan sikerültek), csak Hannáról nem. Telt múlt az idő, időközben beleszerettem, összejöttünk, és most is együtt élünk. Egyszer csak elkezdi nekem azt a napot felidézni, amikor megismerkedtünk, amikor mindenkit fotóztam, csak Őt nem. Akkor gondolta magába “fogsz te még fotózni engem”. 

Eléggé meglepődtem, ugyanis mikor elmeséltem neki, hogy amúgy a saját hibámból adódóan rosszul fűztem be a filmet a gépbe (azt had tegyük hozzá, hogy egy meleg nyári napról beszélünk, egy “presszóban”), így üres maradt a nyersanyag.

Sejtettem, hogy ez egy rossz ómen, így ott helyben el is döntöttem, ezt elkerülendően, mindig amikor csak tehetem az utolsó képkockát a Hannáról lövőm, hogy biztos jó legyen a többi kép is. Így sikerült mára egy kisebb albumnyi képet ellőni a Hannusra.