Megvan az a furcsa érzés, amikor minden olyan ismerős, de mégis valahogy minden olyan furcsa? Kényelmetlen, kellemetlen, de nem tudod miért. Erre az érzésre játszanak rá a horror, katasztrófa és apokaliptikus filmek is. Olyan ismerős tereket, élethelyzeteket mutatnak be, teljesen elszakítva a hagyományos, hétköznapi értelmezési keretétől, hogy az egy kényelmetlen érzést hoz létre.

Az így bemutatott terkenek a gyűjtőneve az angol „liminal spaces”, amely valami olyasmit takar, hogy az adott tér csak önmagával kapcsolódik, semmi mással.

Ilyen tereket akartam bemutatni a Margit szigeten, amihez a középformátumú Mamiya 645 gépemet használtam, és a kedvenc fekete-fehér filmemet használtam, az Ilford HP5 Plus-t. Szokásomhoz híven nem tudtam megállni, hogy ne akarjam a filmnek a határait feszegetni, így a hagyományos 400-as érzékenység helyett, 1600-ra mértem a fényt, és így 2 órás álló hívással hívtam elő a filmet.

A technikai részletek után viszont sokkal fontosabbnak tartom, azt elmesélni, hogy hogyan értem el ezeket a képi világokat. Mivel tudtam, hogy a pusholt filmnek még ha közép formátumú is, már lesznek látható szemcséssége, így kijátszottam ezt. A teli üresség életérzése egy ismerős tárgyal kezdődik. Egy paddal, egy kerítéssel, egy utcai lámpával. Nem kell komoly vagy látványos téma, csak okosan kell felépíteni a képet, tudatosan kell kezelni, hogy mit akarunk elérni.