„Mindegy mi, csak égjen a celluloid a gépbe.”

Legalábbis ez az általános mentalitás az, ami leírhatja a mai magyar analóg fotós közösség mentális kollektíváját. Nem arról van szó, hogy mindenki hülye, csak én vagyok helikopter, mert tömény szesz helyett is rodinalt (egy előhívó vegyszer – a szerk.) fogyasztok… Nem inkább arról van szó, hogy tartsuk életben ezt a csodálatos formátumot, akár csak magunknak , mert helyettünk senki nem fogja ezt megtenni. Az analóg film varázsa ismeretlen azok számára, akiknek még sohasem volt egy dia-pozitív a kezükben, nem jöttek ki a sötétszoba csípős, de mégis kellemes légköréből a kész fotóval, érezve egy furcsa melegséget, hogy „igen, otthon vagyok”.

Ma már a technika, az eljárás és a költséghatékonyság tekintetében van jobb, szebb, könnyebben kezelhető és olcsóbb megoldás, de a digitális képek egyvalamit soha nem tudnak visszaadni: az életérzést. Persze, tudom: most is digitális kijelzőn láthatók a képek, amiket ide feltöltök – és ez valahol így is helyes -, de még ezen a közvetítőn is átsüt az analóg technika varázsa, az, hogy a „grain/szemcsésség” nem csak egy számítógép által kreált zaj maszk, aminek semmi köze fizikai sajátosságokhoz. A filmen lévő ezüstnek élete és története van, hisz maga is élő, lélegző része a képnek, mint egy modell arca, vagy az erdő lombjai. Ehhez képest a digitális világ tömeggyártásában előállított sajátosságai üresnek és sivárnak tűnnek.

Ezért is fontos a celluloid, a film, a sötétszoba, az előhívó vegyszerek.

Az „utcai” fotózás és a közösség

Legnagyobb szerencsémre Lakatos Tibor kollégám, az Analóg magazin szerkesztője egyben akarja tartani azt a kis közösséget, akiket még vonz az analóg fotózás – vagy éppen most vonzott be. Ezért szokott szervezni fotós sétákat, ahol a „kamera simogatáson” kívül a szakma krémjével is találkozhatnak a még csak tapasztalatot szerző fotósok. A téma: Budapest utcái. Amerre megy a „geng”, ott a téma.

Sajnos a szakmában egyre jobban eluralkodik a versenyszellem, az amatőrök lenézése, és a profik elitizmusa, hogy nem kollégái vagyunk egymásnak, hanem riválisok egy torz piacon, ahol egyenlőtlen feltételekkel mentén zajlik a verseny. Mindezt a feszültséget az is tüzeli, hogy a felszerelés nem éppen olcsó mulatság, csak az objektívek lazán kerülhetnek milliókba, a gépvázról nem is beszélve, és ha nincs meg a „legjobb és legújabb”, akkor lemaradsz.

Mindez az analóg világában valahogy eltűnik.

Persze, vehet az ember egy jobb használt autó árával vetekedő Leica kamerát és annak a használt autónak az éves benzinköltségét (pláne a 2021-es árak mellett) kitevő objektívet is hozzá. Bevallom, irigylem is azokat a kollégákat, akik ilyenek csodálatos eszközzel dolgozhatnak – de igazából mindez mindegy, hisz végül ugyanazt a filmet rakjuk a gépbe. Az ötlet, a látásmód simán eltüntetheti a felszerelés közötti különbségeket, az átlagember pedig alig tudja megkülönböztetni két, ugyanolyan paraméterekkel, de más karakterisztikával rendelkező lencseképét, hisz ez gyakran még a szakmának is nehezére esik.

Ezért is szeretek eljönni ezekre a sétákra, mivel ilyenkor minden, ami külcsíny, eltűnik. Nem a megapixelek száma, a szenzor dinamika átfogása, a bitmélység, no meg a pénztárcám dönti el, hogy milyen képet készítek, hanem csak és kizárólag a saját tudásom és egyéni látásmódom.

No és persze az sem mellékes szempont, hogy a közösség is csodálatos. Ahogy már említettem, a szakma legjobbjai is képviselteti magát, így tényleg sokat lehet tanulni, miközben mégis egyenlőként, partnerként kezeljük egymást, és nem versenytársként.

Ennél többet nem is érdemes mondani. Inkább nyisd meg a képeket és hagyd, hogy a részletek és az egész összhangja egyszer csak megszólaljon.